La Strada

Nagyjából tizenhárom éve történt, az átdolgozott Ford Mondeo és a V6-os motor magyarországi bemutatóján. A meghívó értékét nagyban emelte, hogy két Forma–1-es pilóta is eljött a Hungaroringre. Jos Verstappen mellett ott volt Rubens Barrichello is, akivel lehetett menni egy kört. Illetve nekünk kettőt. Ez a két kör maradt meg végérvényesen, mert akkor, jóval túl a harmincon és a százezer kilométeren értettem meg, mit jelent két szó: "autót vezetni".

Mogyoródon napsütéses, kellemesen langyos reggel várt, az aszfaltcsík mellé tökéletes időjárás. A prezentációk után iratkozhattunk föl a sztárpilótákhoz. A ráncfelvarrt Mondeo után tartottak még egy bemutatót a Stewart-Ford csapatról. (Az F1-istálló jogutódja ma is működik, Red Bull Racing néven. A köztes időben Jaguarként ismertük.) A jellegzetes skót szerénységgel mosolygó Jackie Stewart mesélt arról, hogyan vált valóra az álma, majd látható büszkeséggel bemutatta „kiválasztott fiait”, az ifjú titánokat. Verstappen és Barrichello. Aztán felírtak a listára, rövid várakozás – először a VIP-vendégeket vitték a V6-os Mondeókkal – és végre irány a boxutca.
Mire odaértünk, Rubens egy ezüstmetál kombival éppen beállt az egyik garázshoz, és mutatóujjával magához hívta a személyzetet. Két utasa kiszállt, majd a segítők kinyitották a jobb hátsó ajtót és óvatosan kiemeltek egy épphogy eszméletén lévő kosztümös, kissé csapzott frizurájú, középkorú hölgyet.
Két perc múlva pontosan azon az ajtón kellett beszállnom, mivel a megcélzott jobb egyet – teljes joggal – elkérte egy hatalmas Canont lengető srác egy pesti napilaptól, aki menet közben fotózni kívánt. Professzionális munkát végzett, már a bemutatkozáskor: – Hi Rubens, I’m Frank – mondta, nyelvtanilag nem kifogástalanul, de rendkívül lazán, mi hátul ketten pedig alighanem ekkor jöttünk rá, hogy mégis tudunk majd köpni-nyelni egy Forma-1-es nagyság társaságában. „Háj, Rúbensz.” Kézfogás körbe. „Oké, letszgó.”

Gurulni kezdünk a 170 lovas kombival a boxutcában. A másik kocsi utánunk indul, benne egy deréktól kifelé lógó operatőrrel, vállán egy nehéz Beta-kamerával. Rubens elmondja, hogy ezt a kört felveszik a tévések, ezért nem lesz túl gyors. Csalódottan bólogatunk. Feri viszont máris állítja az élességet a Canon fehér ágyúcsövén, ahogy Barrichello felénk fordulva beszél.
Balról elfogy a korlát. Beljebb húzódunk a széles aszfalton – és pilótánk váratlanul, arcán enyhe félmosollyal tövig rúgja a gázpedált. Négy személlyel egy utcai kombi nem tűnik rakétaszerű formációnak, de a 170 ló azonnal igába feszül. Beesünk a célegyenes utáni jobbosba, és sivító-dübörgő gumikkal, a kanyarhoz képest hegyesszögben keresztben sodródunk lefelé! Az erőhatások és a látvány miatt úgy tűnik, mintha egy hatalmas örvény rántaná be az autót, legalábbis minden másodpercben úgy tűnik, most áttörünk mindent, fejre állunk és bukfencezve röpülünk az első facsoportig. Feri közben kitámasztott kézzel-lábbal ellő sorozatban egy fél tekercset. Számított rá…
Jos az operatőrrel szó szerint a kanyarban se, Rubens – egy laza csuklómozdulattal kiszállítva a Mondeót a centrifugából – kijön az egyenesbe, és lassan lavírozunk a Marlboro-híd alatt. Huhh. Nem véletlenül játszik a Forma-1-ben a fiatalember. A hátsó kocsi mögöttünk sodródva lehúz, lassít, az operatőr újra kimászik az ablakon, tenyerével az aszfalt felé integet. – Most tényleg lassan megyünk – kacsint Barrichello. Valóban. A visszafordító balost nyugalmas polgári tempóval, vasárnapi promenádként vesszük. A másik Mondeo közel jön, le vagyunk filmezve minden szögből. Benne leszünk a tévében.
A kanyar kiegyenesedik, jön egy könnyű jobbos, majd föl a dombra a Mansell-kanyar ravasz, kidobós balosáig. (Hogy akkor is így hívták-e már, nem tudom. De biztos, hogy még kavicságyas volt.) Az egyenesben Rubens búcsút int a kamerának: lazán vissza kettőbe és padló! Közben felénk fordulva magyaráz valamit a V6-os motorról, double camshaft, high torque, ilyenek, otthon neki is ilyen kombija van, ugye milyen szépen pörög föl… Az enyhe jobboshoz érve megint úgy tűnik, baj lesz. De Barrichello oda se néz, beszél oldalra tovább, közben sorozatportrék kattognak róla, egy kézzel fönt épphogy fogja a kormányt. A kanyaron az ezüst kombi álomszerűen, hang nélkül kígyózik át, pedig pilótánk nyomja, ahogy a csövön kifér… Hihetetlen. Az is, hogy közben főleg hozzánk beszél, és fölpakolja a váltót negyedikig. Nem érezni, amikor vált, maximális erővel gyorsulunk a dombtetőig. Bő százhetvennel érünk a Mansell bejáratához, ez trükkös ív, magyarázza Rubens, but don't worry, gently… Ebben a pillanatban a torkomban valaki tüzet gyújt, hörögve tiltakoznék, de nem tudok, a tüdőmből az összes levegőt kirántja egy kompresszor, a többi utassal együtt falfehéren kapaszkodom mindenbe, ami a kezem ügyébe kerül… Atyaisten. Kész.
Az idő gumiszalagként megnyúlik.
Most meghalunk. Teljesen biztos. Egy utcai kombiban ülünk négyen, majdnem ötven métert teszünk meg másodpercenként. A pálya húsz méter múlva éles szögben balra kanyarodik. Én nyolcvannal se mennék bele, és akkor is leégnének a BX-em gumijai. Pedig otthon a városi hídra a lámpától besorolva eddig mindenkit lenyomtam vele, komolyabb BMW-ket is. Elég vad dolgokat műveltem, kipróbáltam minden szempontból, hol a határ. A gokartpályán hetekig gyakoroltam az íveket, az ismerőseimnek olykor bemutattam, mit tud egy komolyabb Alfa, Honda. De most tisztán érzem, ami jön, teljesen lehetetlen. Ez nem versenyautó. Nem fogja bevenni a Mansell-kanyart. Meghalunk.
A jobb kettőben ülök, a kapaszkodón lógva közvetlenül a tető alatt, így látom, mi történik a kormánynál és a pedálok körül. Barrichello látszólag most először figyel oda a vezetésre. Ballal elkapja és finom, egy-két centis húzásokkal mozgatja a kormányt, jobbal berántja a váltót, lábai a pedálokon villámgyors mozgássort járnak be. Közben talán át is fog a volánon, és mintha a kézifékkarhoz is lenyúlna. Mindezt csak követhetetlenül gyors, kusza képsorozatként látom. Aztán a Mondeo bal oldala enyhén megemelkedik – a súlyos acéltest mintha kúszna a levegőben. Valami lágyan, de hatalmas és növekvő erővel présel az ajtónak – ahogy eddig, úgy most sem érezni semmilyen lökésszerű erőhatást a kocsiban. Az óriáskéz lassan elengedi a bal vállamat. Lezökkenünk az ülésekbe. Három hatalmas sóhaj visszhangzik, mélyen kongva a kombi légterében.
Az időszalag visszapattan a helyére.
Flash. Egy másodperc valahol elveszett, ahol fel kellett volna borulnunk, aztán tetővel előre, százhetvennel belevágódni a kavicságyba. De egyenesben vagyunk, és egyetlen centiméterrel sem léptük át a fehér csíkot. A V6-os dühösen morog, a gumik surrognak az aszfalton, a váltó már hármasban. Határozottan lassulunk. Jön a jobbos visszafordító. Még egy gang vissza, a motor fenyegető hörgésre vált. Mintha filmen látnám, elképzelhetetlenül gyorsan vesszük a körívet,  az utolsó milliméterig kihúzódva a pályaszélre. Az egyenesben padlógáz, erőből föl százig.
Derékszögű sikán. Ha nem lett volna az előbb a Mansell-kanyar, most mindhárman felordítanánk. Így csak csendben hallgatjuk Rubens magyarázatát a futóműről, a kanyartechnikáról. „A lehető legszélesebben vesszük. Ezen a pályán kicsit magas a rázószegély, de ki kell használni." A piros-fehér csíkokhoz érünk. A bal fülem dübörögni kezd. DRRRRR-DRR-DRRR-DRRR!!! A Mondeo ráveti magát az átellenes oldalra. A jobb dobhártyámat is afrikai törzsi dobolás kezdi püfölni. A futómű nem szakad ki, ezt újabb csodaként könyveljük el.
Kevésbé izgalmas szakasz jön, lassítunk, amíg a másik autó a tévéstábbal utolér minket. Néhány elegáns, tempós kanyarív a kamerának, közben majdnem a boxutca bejáratához érünk. Barrichello körülnéz a kocsiban.
- One more, guys?
Azt hiszem, a történelemben ritkán mondják ki hárman ennyire hangosan és egyszerre:
- Ye-e-ah!!!
Villámgyors szögváltással visszaáll a célegyenes előtti kanyarra. A padlógázas kigyorsításnál az erőhatások művészi pontossággal nyomják végig a kocsit az ideális íven. A tévés autót lerázzuk, nekünk már nincs forgatás. Ráfordulunk a célegyenesre, és nagyjából az ájuláshatáron, majd' kétszázról fékezünk a végén.
Rubens tudja, hogy már nem kell értünk aggódnia. Most mutatja meg, mire képes valójában.
A további két percre nincsenek megfelelő szavaim.
Akkor már nem féltünk. Tudtuk, hogy a lehetetlen nem létezik, és ott ülünk Isten tenyerén. A hajunk szála sem görbülhet, pedig utcai kocsival olyan tempóban megyünk végig egy versenypályán, amire százmillió ember közül jó, ha egy képes. Aki fogja a kormányt, pontosan annyival vezet jobban bárkinél, ahogy áriát énekelt Pavarotti, jazzt Ella Fitzgerald, ahogy hegedült Paganini, sprintelt Carl Lewis. Ahogy a világon csak néhányan. És ezt a tudást most megkaptuk. Hogy ne féljünk, de pontosan értsük: eddig semmit sem tudtunk a vezetéstechnikáról. A világ legjobb pilótáiról. Semmit.
Amikor kiszálltunk, egyáltalán nem álltunk az eszméletvesztés határán. Sőt. Megmagyarázhatatlan eufória lett rajtunk úrrá. Talán tisztábban láttunk, mint előtte bármikor. Azt hiszem, akkor értettük meg: vannak számunkra átléphetetlen határok – amik néhány ember számára egyszerűen nem léteznek.